Első angol órám

Sziasztok!

Hát igen. Túl vagyok az első órán. Réka igazat írt, tényleg izgultam, nem is kicsit. Nem is tudom mikor izgultam utoljára ennyire valami miatt...

Szóval úgy kezdődött, hogy péntek délelőtt elindultunk, hogy az előző napi telefonbeszélgetés alapján bemenjünk az angoltanári (egybeírva!) állást megbeszélni. Nem tudom hogy történhetett :-P de valahogy megcsúsztunk, és úgy gondoltuk, mivel Rékának 11-re a templomba kell érnie, ahol 11- 14-ig segítkezett volna egy árváknak gyűjtő vásárban, inkább majd délután megyünk a nyelvtanári állást megbeszélni, 3-ig nyitva van az iroda. Én azért mondtam Rékának, hogy hívja fel őket, és mondja meg délután megyünk, nehogy azt higgyék, hogy meggondoltuk magunkat. Fel is hívta őket, és megkérdezte, nem lenne-e gond, ha csak 14 óra után mennénk. Azt mondták, hogy persze, nem, de akkor ma estére még keríteniük kell valakit aki megtartja az órát. Na, nagyot néztünk, én még nyeltem is... és mondtuk, hogy akkor rendben, megyünk most. Gyorsan befutottunk a templomba, megbeszéltünk, hogy állás ügyben kellene elrohannunk, és 11 körül ott voltunk az irodában. Vagy egy órát ott ültünk, míg minden papírt sikerült elrendezni, de még így is vissza kell mennünk aláírni a szerződést. Nem tudom bele tudjátok-e élni a helyembe magatokat, de megpróbálom leírni a helyzetet. Csütörtök délután nyugodtan vállaltam el, gondoltam egy hét, azalatt lesz időm felkészülni. Egész délután angol tankönyvek mellékleteit hallgattam a gépen, meg olvasgattam angol szövegeket. És másnap reggel meg kiderül, hogy pár óra múlva mehetek egy idegen helyre, idegen embereknek, idegen nyelvet tanítani. Na hát én az irodában percenként az órám néztem, az járt a fejemben, hogy még a buszokat se tudom honnan, hogyan, mikor... stb. Meg még valami óratervet is ki kellett volna találni. Egyszóval nagyon, de nagyon izgultam. A buszozás megint egy olyan téma, hogy külön bejegyzés is lehetne, de mindjárt kifejtem itt. Az állomások sok helyen nincsenek is jelölve. Csak az emberek tudják, hogy itt szokott megállni, és odamennek. A távolsági buszok menetrendje nincs kiírva, csak a helyijáratosoké. Ezeket csakis a buszpályaudvaron, vagy a vasárnapi újságban lehet megnézni. Nem, még az interneten sincs rajta. Úgyhogy mivel alig volt időnk, nem tudtunk kimenni a pályaudvarra, egy újságosnál próbálkoztunk, ott tudtuk meg, hogy csak a vasárnapi újság lenne jó nekünk. Így hazamentünk, és úgy gondoltam majd időben kiállok a megállóba, és csak elcsípek egy buszt. Otthon Réka gyorsan készített ebédet, én meg fel-alá járkálva igyekeztem játékokat kitalálni, amivel az ilyen kis gyerekeket is meg lehet fogni, és egy idegen nyelvet lehet velük gyakoroltatni. Réka is sokat segített, így kitaláltunk pár dolgot, és mentem a buszra. Réka, mint az anyuka a kisgyereket az iskolabuszra, úgy tett fel engem is. Megbeszélte a sofőrrel, hogy hová mennék, és hogy legyen szíves, majd jelezni nekem, hol kell leszállni. Hát, régen éreztem ilyen rosszul magam, mikor elindult a busz. Nem tudtam hová kell mennem, nem tudtam milyen szinten vannak a gyerekek, hogy mi vár ott rám, mivel, és mire készüljek. Féltem attól is, hogy esetleg az angol tudásom szintje sem lesz elég... Odafelé, a buszsofőr minden mimikáját megjegyeztem, olyan erősen szugeráltam, és minden mozdulására azt találgattam, hogy vajon most már nekem inthetett? Huh... Aztán egyszer csak félreérthetetlen jelzést tett, a másodikat már meg is értettem, és odamentem. Megállt egy kanyarba, szembe megmutatta a sulit, megértettem, hogy a zászlós épület lesz az, és csak utána fordult be, és állt meg. Körülbelül 15:56-ra értem a suliba, úgyhogy még volt 4 percem előkészíteni az órát. Igazából azt kérték, hogy mivel szerdánként van velük egy másik tanár, aki a nyelvtant veszi velük, én csak játsszak velük, beszéltessem őket, és minél többet beszéljek, hogy halljanak egy másfajta akcentust is. Erre törekedtem, úgyhogy bemutatkozással töltöttünk egy kis időt, aztán a teremben található tárgyak neveit néztük át, a végén meg a számokat gyakoroltuk 1 től 10 ig úgy, hogy a székeket egymásnak háttal körbe raktuk, és míg közösen számoltunk 10-ig, addig sétáltak körbe. 10-nél pedig mindenkinek le kellett ülnie, a székek száma viszont mindig egyel kevesebb volt. Na még ez tetszett nekik a legjobban. Egyébként úgy kell elképzelni, hogy a péntek délutáni napköziben az udvaron rohangálnak a gyerekek, és 4-től 5-ig a nagyobbak, 5-től 6-ig pedig a kisebbek jönnek be egy kicsit angolozni. Úgyhogy komoly angolóráról szó sem lehet. Az otthoni kollégákat szeretném megnyugtatni, hogy hajszálnyival nem volt kisebb a hangjuk ezeknek a gyerekeknek sem. A két óra alatt meg is fájdult a torkom kicsit, hogy állandóan emelt hangon kellett beszélnem, hogy halljanak. De végülis nem volt rossz. Megnyugodtam, hogy az angol tudásom elég ezen a szinten. ;-) Tanultak új szót is, szerintem élvezték az órát. Következő hétre azért örülök, hogy több időm lesz kigondolni feladatokat, úgyhogy bízok benne, hogy még jobb lesz... ;-)

Összességében örülök ennek a kis munkának, hasonlót kell csinálnom mint otthon, és legalább az angolt is kénytelen leszek előszedni. (Már ezután a két óra után is éreztem, hogy használt a folyamatos angolul gondolkodás...) Emellett be vagyok jelentve, van biztosításom, és kapok 20 eurót ezért a két óráért. :)

A buszút egyébként kb 10 perces, és odafelé kiderült, hogy nem kell bemennem a városba, a házunktól körülbelül 200 méterre is van egy "jelöletlen megálló", úgyhogy legközelebb megpróbálok ott felszállni.

Akinek van ötlete, szívesen fogadok bármiféle ötlete, milyen játékkal lehetne megfogni 6-10 éves gyerekeket, úgy hogy közben még egy idegen nyelvet is gyakoroljanak? Ja, képzeljétek... a végére egy kellemes élmény:  Annyit sikerült elérnem a spanyolul nem tudásommal, hogy a gyerekek, az óra végére már angolul próbáltak hozzám szólni, és "teacher"-nek szólítottak, nem pedig spanyolul "profesor"-nak. ;-)